the great perhaps ;

írni szeretnék, de nem megy. és nem azért, mert nem történik semmi és mert nem érzek semmit, hanem mert túl sok minden történik és túl sok mindent érzek egyszerre. egyszerre vagyok szomorú és feldúlt és boldog is, meg csalódott. és csak sorolhatnám.
itt vagyunk a finishben, amikor a torony csúcsára kéne tenni a díszt, és függönyt kéne tenni az ablakba egy szép virággal. amikor felépítettél valamit és már csak díszítened kéne, csak megadni neki azt a dicső fényt, azt az "igen, kész van, megcsináltuk."

és nem ezt látom, hanem egy buldózert, ami ledönti az egészet. és szomorú vagyok, mert ezt nem mi tettük, ezt mások tették velünk. ezt a világ tette velünk, amiben élünk, és nem érzem felelősnek magunkat miatta. és nem tudok senkit konkrétan hibáztatni. és ez a legrosszabb.

és nem tudok mit írni, csak john greent tudnék idézni látástól vakulásig, főleg looking for alaskat. újra el akarom olvasni, mert az kéne. mert tudom, hogy "the only way out of the labyrinth of suffering is to forgive."

itt az ideje, hogy visszatérjek a napi valamilyen testedzéshez és a "hat után nem eszünk, csak kávét és vizet iszunk" dologhoz. habár...

viola ;

"– Járt a rámpán?
Mondtam, igen.

– Szerettem volna, ha megnézi, mert én gyakran látom álmomban, és mindig olyan, mint utolszor, amikor a jószág levetette magát a vagonból utánam. Volt egy üszőnk, egy zsemlyeszínű, azt borjúkorától én neveltem, és a két kicsi mellett az volt a harmadik gyermek az én szememben, ugyanolyan selyemszőre volt, mint az ikrek haja, az orra rózsaszín, puha, és tejszaga volt, akár a testvéreimnek. Nevettek miatta, mert járt utánam, de aztán el kellett adni, engem bezártak a padlásra, elvették alólam a létrát, hogy ne tudjak utánafutni, falun akkor még nem volt szokás a hisztéria, jót húztak a gyerekre, megmondták, mit tegyen, ha még mindig nem értette, fejbe verték. Lehet, hogy most másképp van, ott is megengednek mindent, nem tudom. Engem mindenesetre fejbe vertek, az ajtót is rám csukták, mégis lejutottam, tudtam, hogy ha eladták az üszőt, vasúton viszik el, hát futottam a rámpához, de mire odaértem, már betuszkolták a többi gazda eladott jószága mellé a vagonba. Bőgött odafenn, én meg ordítottam a nevét, még nem húzták rá az ajtót, az meg leugrott a szavamra a magasról. Buta a gyermek, nem tudtam, mit teszek azzal, ha hívom. Mind a két mellső lábát eltörte, mert arra zuhant, hívták a cigányt, csapja főbe, átkozódott a nagyapám, bár inkább én halnék meg, nem az értékes jószág, az ilyen mihaszna, semmirekellő. Levágták és kimérték, végignézették velem, ahogy megölik és feldarabolják, mit éreztem, ne kérdezze, csak tanulja meg, ne szeressen senkit halálból, mert rajtaveszít. Ha nem tüstént, hát később. Legjobb, ha sose szeret senkit, mert akkor senkijét nem tudják letaglózni, és maga sem ugrik ki semmiféle vagonból. Na, menjen haza, most már mindketten eleget beszéltünk, pilledt a jószág is, vigye haza Violát. Viola. Az üszőt hívtuk Violának otthon, még anyám nevezte el. Induljanak már, álmos ez a kutya."

/ Szabó Magda - Az ajtó /