it hurts because it mattered ;

szerelmes lettem. 

először az íróba, majd a könyvébe és végül annak minden egyes karakterébe, mondatába, betűjébe és az egész tényébe, hogy létezik. túlzásnak tűnhet, amit mondok, de ha a The Fault In Our Stars olvasása nem volt lifechanging, akkor nem tudom, mi lehetett volna.

a tökéletes szavakkal leírt bonyolult mondatok. azt hinnéd, hogy egy könyvet idézni lehet akár egy sorában is. a TFIOS-nak is megvannak a visszatérő mondatai, a gyakran idézettek, mégis csak akkor kapsz képet róla, ha olvastad az egészet. mert minden mondatát idézni lehetne. van ugyan, hogy úgy érzi az ember, hogy megszokta a stílust, a szavakat, a nyelvhasználatot, és általában olyankor ugranak a bekezdés végére azok a mondatok, amik pofán vágják az embert. és John Green megteheti.

azoknak, akik kedvet kapnának: igen, az utolsó pár fejezetet végigbőgtem. valahonnan onnan, hogy "I lit up like a Christmas tree, Hazel Grace." ettől a mondattól kezdve nem álltak meg a könnyek a szememben. azért, mert annyira fájt és végig annyira gyönyörű volt.

 

"Sometimes you read a book and it fills you with this weird evangelical zeal, and you become convinced that the shattered world will never be put back together unless and until all human beings read the book."

- John Green, The Fault in Our Stars

everybody hates me, but i love you ;

naiv vagyok. borzasztóan, undorítóan, nevetségesen naiv vagyok. hiszek és bízok azokban az emberekben, akiket kedvelek és úgy érzem, hogy jó a kapcsolatom velük. és amikor ők nem így gondolják és pofára esek is van még annyi bennem, hogy védjem a kis lelkem azzal, hogy "biztosan nem úgy értette", "biztos csak valami félreértés", "nem is így akarták."

azt hittük, hogy tizennyolc évesen már túl lehet lépni a viszálykodáson és a folytonos versengésen, meg "az ellenfeledet utálnod kell" dolgon. így hát többen estünk pofára, mert úgy tűnik, nem.

és széttépi a bazinagy, undorítóan naiv szívemet ez az egész, jobban, mint azt hinnék páran.

de nem is tudom, miért pattogok. megszokhattam volna, hogy minket lehet utálni. és mivel minket lehet, minket utálnak is. csak tudnám, miért lehet.

és az a legszomorúbb, hogy ezek után is ugyanolyan kedves leszek azokkal, akik ezt teszik velem. 

de hát ez a mazochizmus lényege, nem?

jobbak vagyunk, mint az amcsik, komolyan...

megy a készülődés a kampánynapunkra a suliban. pártot alapítottunk meg minden és, hogy úgy mondjam, i have mixed feelings about this whole thingie. imádom az osztályomat, egyre jobban. ránk fért ez az összerázkódás, akár vitákkal akár anélkül. nekem viszont vicces ahogy betegségből betegségbe hajszolom magam az egész napos rohangálással meg az öt fokban való forgatással, amit még pofonvág néha az ügyes-bajos magánéletem és lelkiállapotom. de mindent összevetve nagyon örülök ennek az egésznek, hogy lelkesek vagyunk és csinálni akarjuk ha már belevágtunk. 

az mondjuk letör néha, hogy az évfolyamból/másik pártból néhányan beállhatnának a filmünkbe kétarcnak, de részletkérdés, komolyan. tudom, hogy ők is keményen készülnek és csak egy kis százalék az, akik ezt az egészet rivalizálásnak és háborúnak tekintik. ezzel persze felhúzva tőlünk néhányakat, akik vissza akarnak támadni, de talán pont ezt nem szabad.

nehéz ez az egész, mint ahogy most húsz perc alatt még összekapom magam fájó fejjel és hányingerrel és bemegyek irodalmi estre, mert meg van ígérve vagy mi a fene.

legalább horváth gergely meg szirmai gergely meg még egy csomó gergely szeret minket. ez feldob. a meghívott listánk awesome as fuck!