naiv vagyok. borzasztóan, undorítóan, nevetségesen naiv vagyok. hiszek és bízok azokban az emberekben, akiket kedvelek és úgy érzem, hogy jó a kapcsolatom velük. és amikor ők nem így gondolják és pofára esek is van még annyi bennem, hogy védjem a kis lelkem azzal, hogy "biztosan nem úgy értette", "biztos csak valami félreértés", "nem is így akarták."
azt hittük, hogy tizennyolc évesen már túl lehet lépni a viszálykodáson és a folytonos versengésen, meg "az ellenfeledet utálnod kell" dolgon. így hát többen estünk pofára, mert úgy tűnik, nem.
és széttépi a bazinagy, undorítóan naiv szívemet ez az egész, jobban, mint azt hinnék páran.
de nem is tudom, miért pattogok. megszokhattam volna, hogy minket lehet utálni. és mivel minket lehet, minket utálnak is. csak tudnám, miért lehet.
és az a legszomorúbb, hogy ezek után is ugyanolyan kedves leszek azokkal, akik ezt teszik velem.
de hát ez a mazochizmus lényege, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése