burbon on the rocks ;

rengeteget kéne olvasnom, de természetesen ilyenkor nem hajlandó működni se az agyam, se a nyomtató. a torkomról meg ne is beszéljünk. hazajöttem a hétvégére és már félig betegen sikerült elcsábulnom a nagy-szín-pad koncertsorozat nyitására presszóba. ebből persze az lett, hogy sikerült összefutnunk likó marcival meg az ivan & the parazollal, akik meginvitáltak minket sanyi bácsihoz az antikváriumba és a többi már történelem. elkiabáltam a hangomat teljesen, hála a whiskey-kólának és a sörnek.

vicces. vicces az, hogy ott a nagy budapest a kultúrával, a rendezvényekkel és a pezsgő éjszakai élettel, a nagy dolgok pedig mégis veszprémben történnek még mindig.

every rose has its thorns ;

szívesen belemennék abba, milyen egyedül lakni és elszakadni egy kicsit otthonról, de bármennyire is imádom, nem akarok meghatódni és sírni most.

szóval jó és rossz. mindennek két oldala van. 

deal with it.

i took off and threw away my leash ;

túl sok minden történik még mindig, hogy ki tudjam szűrni belőle a lejegyezni érdemes pillanatokat. budapest van, nyüzsgés van. végre mindenki össze fog gyűlni nagyjából és tudunk majd szervezkedni összejöveteleket is. kialakul az órarend, be tudom osztani, mikor tudok diákokat fogadni korrepetálásra vagy tudok menni dolgozni. barátkozunk a neptunnal [ meg akkor is ha tudjuk, hogy ez egy lehetetlen feladat. ], a bkkval, a campussal, a szaktársakkal. most látom csak, mennyi haszna volt a gólyatábornak. tudjuk, kihez forduljunk, tudunk egymástól is segítséget kérni, mert tudjuk, hogy egy cipőben járunk. és a legalapabb dolgokat se kell már nekünk elmagyarázni, mert mindenről hallottunk már legalább egyszer. nem kell mindenhova a fejünket kapkodnunk, meg pislognunk, meg elveszettnek lennünk, mert voltunk már elveszettek, csak az még nem élesbe ment.

nem érzem már annyira, hogy félnék, inkább csak izgatott vagyok és várom nagyon a jövő hetet. úgy érzem, hogy most nagyon jó helyen vagyok, és esély sincs arra, hogy rossz legyen. 

csak jó lehet. 

nincs más opció.