írni szeretnék, de nem megy. és nem azért, mert nem történik semmi és mert nem érzek semmit, hanem mert túl sok minden történik és túl sok mindent érzek egyszerre. egyszerre vagyok szomorú és feldúlt és boldog is, meg csalódott. és csak sorolhatnám.
itt vagyunk a finishben, amikor a torony csúcsára kéne tenni a díszt, és függönyt kéne tenni az ablakba egy szép virággal. amikor felépítettél valamit és már csak díszítened kéne, csak megadni neki azt a dicső fényt, azt az "igen, kész van, megcsináltuk."
itt vagyunk a finishben, amikor a torony csúcsára kéne tenni a díszt, és függönyt kéne tenni az ablakba egy szép virággal. amikor felépítettél valamit és már csak díszítened kéne, csak megadni neki azt a dicső fényt, azt az "igen, kész van, megcsináltuk."
és nem ezt látom, hanem egy buldózert, ami ledönti az egészet. és szomorú vagyok, mert ezt nem mi tettük, ezt mások tették velünk. ezt a világ tette velünk, amiben élünk, és nem érzem felelősnek magunkat miatta. és nem tudok senkit konkrétan hibáztatni. és ez a legrosszabb.
és nem tudok mit írni, csak john greent tudnék idézni látástól vakulásig, főleg looking for alaskat. újra el akarom olvasni, mert az kéne. mert tudom, hogy "the only way out of the labyrinth of suffering is to forgive."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése