Tizenöt perc

A hét egy bizonyos napján. Őőő. csütörtökön, igen akkor. Szóval nem voltam a legjobb hangulatomban, meg kell hagyni.
Az osztályunk olyan, hogy jóóó nagy, nagyobb mint a többi, pontosan kétszer akkora, és a végében van az az emelvény meg a tanári IZÉ tulajdonképpen. És leültem oda, bekapcsoltam a zenét a fülembe és csak ültem. És néztem az osztályom, ahogy beszélgetnek, vigyorognak, néztem, ahogy a kisebbségi komplexusos a hatalmas szájával oszt valakit, vagy csak történetet mesél. Azt a történetet, hogy ő mennyire utálja az osztályt és már el akar menni innen.
És én ültem, és valaki hiányozni kezdett. Az, aki odaült volna mellém és átkarolta volna a vállam és megkérdezte volna, hogy jól vagyok e. Még ha csak azért is kérdezte volna, mert előző órán kaptunk oltást és utána szédelegni szoktam. De megkérdezte volna.
És mondhattam volna neki, hogy nem, nem vagyok jól.
De nem volt ott, és emiatt nem is lettem jobban. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gurul le az arcomon. Csak szépen, csöndben, nehogy valaki észrevegye. Ugyanígy magam alatt voltam, amikor Ő elment. Napokon át sírtam, mindig is megviselt, ha valaki elmegy, és el kell köszönni és búcsút kell inteni neki. Nem, nem ment el véglegesen, ma találkoztam vele és még fogok is ma, de rossz, hogy nem látom minden nap. Egy éve nem látom minden nap. És egy éve nem része az életemnek. És megyünk erdei iskolába és nem lesz olyan, aki kiül mellém az ablakba.
Aztán jött az, hogy ahogyan Ő elment tavaly, úgy elmennek majd a többiek is. És lesz, akit többet már nem fogok látni, és nem fogunk találkozni soha többé, esetleg osztálytalálkozón.
Aztán az is eszembe jutott, hogy az a kisebbségi komplexusos nagyszájú liba. Vele még lehet, hogy öt hosszú évet egy osztályban kell töltenem. Az, aki utána minden ok nélkül felképelt valakit. Eszembe jutott, hogy mindenki akit szeretek, ott fog hagyni és el fog menni. ÉS az, akit gyűlölök, ő marad ott mellettem. És, hogy ez mennyire nem ér, mert az élet egy szar játék, és mindig én veszítek.

Észrevettek.
Ott állt mellettem valaki, akit a leges legjobban szeretek az egész közösségből és csak állt és nézett. És kiakadt, hogy most meg mi a franc van. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam, de már nem tudom, kitől mit várjak.
Felálltam és kirohantam az osztályból. Az egyetlen menekvés ilyenkor a lányvécé utolsó fülkéje, de ott is volt valaki.
Valaki aki most hétvégén Almádiba költözött, akit nem tudok majd vészhelyzet esetén a Penny mellől csak úgy hipp-hopp lehívni, akinek mennyire fognak hiányozni a benyögései az órákon, az idióta nevetése, ami van, hogy már szörnyen idegesít, meg persze az, hogy "elnézést kérhetek?"
Megy Pápára. Pápa szörnyen messze van.
Kifakadtam és nem tartottam vissza magam, mert ott volt előttem valaki, akit szeretek, de még nem mutattam ki neki igazán. Valaki akire - hiába bukott félévkor - szörnyen büszke vagyok, és aki nagyon fog hiányozni.
És megértett.

Visszamentem, a többiek kérdezgettek, mikor megmondtam nekik, hogy mi volt a gondom, kinevettek. Hogy ekkora baromságon sírni és úgyis találkozni fogunk. Egyiküknek elhittem. Van akkora idióta, hogy csak miattam felmászik a csoleszra.
És akkor megkérdezte Ő is.
És fojtott hangon, de őszintén, végre megmondtam neki azt, amit érdemel.
Végre magába nézhetett, mert.
"Ez az , ami rá végképp nem tartozik."

Annyira rohadtul hiányozni fogtok.